Gyermekként korán megmutatkozott, hogy megörököltem édesanyám kézügyességét, s hatott rám édesapám asztalosműhelyének légköre. E családi környezet alapozta meg bennem az alkotás iránti vágyat.

A sümegi gimnázium elvégzése után Veszprémben, a Pannon Egyetemen diplomáztam színháztörténészként 2006-ban. A diploma megszerzése után szülőfalumban, Csabrendeken telepedtem le, s alapítottam családot párommal, Csik Tamással, aki Népi Iparművész kovács, s szintén a Népművészet Ifjú Mestere. Jelenleg is itt alkotunk „Rendeki Kézműves Porta” nevű vállalkozásunkban két kislányunkkal, Pannival és Bogival.

A csuhéfonást népművészeti, néprajzi könyvek, leírások, fellelt tárgyi emlékek tanulmányozása során, saját kutatómunka és sok kísérletezés után tanultam meg.

Elkötelezett csuhéfonóként különösen nagy és megoldásra váró feladatomnak tekintem a csuhé megmentését, szeretném, hogy minél többen törjenek kézzel kukoricát szűkebb és tágabb környezetemben. A csuhé megmentése így mesterségem megmentését jelenti. Másik fontos feladatomnak tartom a csuhéfonás és csuhéból készült tárgyak népszerűsítését, s vallom azok létjogosultságát modern életünkben. A csuhéfonásnak természetesen igazodni kell korunk elvárásaihoz, ehhez pedig megújulásra, a benne rejlő lehetőségek felfedezésére van szükség. Kísérletező alkotóként keresem a csuhé lehetőségeit, formai megújításának kísérleteit pedig a használhatóság, a hagyomány és esztétikum szem előtt tartásával végzem.

A tojások megpatkolásával kovácsmester párom révén ismerkedtem meg. Csik Tamás kovácsműhelyében sajátítottam el azokat a mesterségbeli alapokat (mint például a különböző fémek meleg és hideg megmunkálása, patkókészítés, szegkészítés), amelyek szükségesek ehhez a hagyományos tojásdíszítéshez. Tojáspatkolóként fontos feladatomnak tartom, hogy a magyar népművészeti motívumkincsből merítő alkotásaimmal vigyázzam a patkolt tojásnak, ennek az igazán sajátos magyar különlegességnek az értékét és jó hírét.